2010. szeptember 30., csütörtök

A kezdetekről

Karcolat

         A karcolat (régebbi nevén karc, rajz) rövid, szellemes, egyetlen problémát felvillantó s a tanulságot világosan megfogalmazó szépprózai műfaj. Többnyire valóságosan megtörtént eseményből ragad ki egy-egy epizódot, amelyhez ironikus hangú, kritikus szemléletű, rövid, szellemes-tanulságos kommentárokat fűz. 20. századi virágzását a modern sajtó nagyarányú elterjedésének köszönheti. Mint heti- és napilapokban rendszeresen közölt írásmű, a tárca rokona, ill. a tárcarovatban publikálják. Irodalmi őseinek a görög novellák, a római szatírák és epigrammák tekinthetők. A magyar szakirodalom megkülönbözteti humorosabb és kiélezettebb csattanóval végződő változataként a krokit, és az inkább egy-egy jellem vagy élethelyzet hangulatos leírását nyújtó tollrajzot. A műfaj úttörői a világirodalomban Thackeray, Dickens, Heine, Csehov, Mark Twain. Nálunk klasszikus mintái Mikszáth Kálmán országgyűlési karcolatai, a későbbiekben Rákosi Viktor, Molnár Ferenc, Karinthy Frigyes, Szép Ernő, Heltai Jenő, Hunyady Sándor, újabb irodalmunkban Fehér Klára ilyen írásai nevezetesebbek.

(Forrás : http://enciklopedia.fazekas.hu/mufaj/Karcolat.htm )

      Miről is fog szólni ez a blog? tettem fel magamnak a kérdést, miközben jobbra balra kattogtatva írtam be a személyes adataimat a blogregisztrálós oldalra... legelőször arra gondoltam, legyen egy sima napló, melyben tényeket, helyzeteket, érzéseket írok le, annak rendje és módja szerint, hogy nehogy az örök feledés homályába merüljenek... Mert ahogy azt az ember tragédiájában is oly szépen megírták, az ember vágyik arra, hogy neve fennmaradjon az elkövetkezendő generációk számára... Aztán a másik gondolat az volt, hogy legyen egy fikablog, ahol lehet hinteni az áldást mindennek és mindenkinek, aki szebbé teszi a napomat... Aztán arra is gondoltam, hogy legyen egy technikai blog, amiben leírom, hogy mikor mivel foglalkozom, hogy könyebben visszakövethető legyen a késöbbiekben, meg talán majd csak valaki hasznát veszi...

     Utolsó gondolatként meg az ötlött fel bennem, hogy egyszerűen egy magyar nyelvgyakorló blogot fogok készíteni, ahol a míves magyar nyelvünket ápolhatom, írott formában, rövidítések és smiley-k nélkül...

     Mert... és itt jön a motiváció... mert a világ arra kényszeríti az embert, hogy feladja az anyanyelvét és belefojjon ebbe a "globális világtakonyba" (by Dr. Germán Zoltán) elfelejtve az íróink és költőink által ránkhagyott értékeket... Mert azt hiszem, hogy az is egy érték, ha valaki helyesen tud beszélni magyarul (szomorúan gondolva itt sok celebre, akiknek egy összetett mondat értelmezése is megeröltető munkának számít). Persze a nagyítóm alá kerülnek mások is, másfajta problémákkal... De mindez csak egy célt fog szolgálni...  A saját szórakozásomat... Témabeli megkötést nem akarok magamnak támasztani, mert ki tudja, mikor mit hoz ki (vagy esetenként nem hoz ki) belőlem a kreativitás...

      Huni (volt lakótársam) befolyása révén elkezdtem nézni egy sorozatot : Californication. Ebben a sorozatban a főhős egy író. Minden egyes rész végén elképzeltem, hogy ha én egy író lennék, miket írnék és hogyan... Elképzeltem fiktív szituációkat, fiktív szereplőkkel, kitalált konfliktusokkal és megoldásokkal... Aztán képzeletbeli kalandozásaim olyan mértékben kaptak szárnyra, hogy egyik-másik gondolatomat komoly megvalósításra is érdemesnek tartottam...

     Belegondoltál, hogy mik a határai a szexuális fantáziának? (Igen, bevallom, ez egy éles váltás volt. De ha már itt vagyunk, beszélhetünk erről is. Legyen egy kis gondolkodnivaló.) Szerintem az ember nevelteltése illetve a környezet vallási és kulturális szokásai nagyban lekorlátozzák az ember fantáziáját etéren. Persze álmodni lehet mindenfélét, viszont a konkrét megvalósítás fele vezető út lelkiismerettel van kikövezve...

     Emlékeimben kutakodva én is rátalálok pár komolyabb (és időnként engem is meglepő) fantáziapróbálkozásra... Most persze nem bonyolódnék pikánsabb részletekbe, legyen annyi elég, hogy sokan furcsán néznének rám, ha az összeset leírnám ide... Nincsenek nagyon durvák (mert sajnos az én kreativitásomnak is gátat vetettek még fiatalkoromban) és nem is tudnék elképzelni jópár dolgot, amikről az újabb divathullámokban hallani lehet. (Nem újkeletű film, de témába vág : London. Jason Stathamnek van egy olyan része, hogy többször is meg kellett nézzem, csak azért, hogy el tudjam fogadni, hogy igen, ilyenek is léteznek.)

     Kicsit másfele bogozva a mai történet fonalát, kanyarodjunk át a mindennapok kommunikációs nehézségeire. Volt már az az érzésed, TV nézés közben, hogy az emberek (gondolva itt nem csak kishazámra) egyre butábbak lesznek, egyre jobban eltompulnak... Legtöbb helyről ezt a példát sugározzák, ezt ordítják bele az arcodba, mindegy melyik kereskedelmi csatornát választod esti könnyed szórakozásod célpontjaként... Néztél már kritikus szemmel egy Mónika show-t? Gondolkodtál el azon, hogy azok az emberek, akik ott megfordulnak, nehezen tudnak elmondani egy értelmes mondatot? Vagy vegyek egy másik példát, amit nem hagyhatok kommentár nélkül. Volt szerencsém végignézni a legutóbbi élőadásos Megasztár 16-os válogatást (vagy hogyan is nevezik ezt a stádiumot, amibe ez a nagyérdemű műsor elért). Azt kell mondjam, hogy mind a zsűri, mind a kommentátorok teljesítménye kritikán aluli... Eszenyi Enikőt három szóban le lehet írni : "nem tudok dönteni". Nyolc produkcióból hatszor ezt hallottam a kiértékelő helyett... A végén már majdnem sírógörcsöt kaptam, hogy egy ilyen nő, ekkora (vélt vagy valós) kulturáltsági szinttel (remélem ennek így mondják magyarul) nem tud pár értelmes mondatot összeválogatni. Szomorúan kellett nézzem (illetve hallgassam) továbbá Liptai Klaudiát és Till Attilát is. Műsorvezetőként bizonyára nem volt könnyű dolguk, ezt nem is vitatom. DE... De hogy jönnek ők ahhoz, hogy ilyen dumával fárasszák a jónépet. Egyszerűen olyan teljesítményt nyújtottak, ami már a kritikát sem érdemli meg. Javasolnám, hogy adják át a helyüket a következő generációnak és keressenek egy becsületes polgári foglalkozást.

      Hasonló viszont pozitív tapasztalatom volt az egyetemi összerázó napok alatt egy lánnyal, aki "freestyle-ban", improvizálva konferált-kommentált egy szintén improvizációra alapozott történetet. Megdobogdtatta az én szívemet is, óvatosan, azt suttogva, hogy még vannak e földön olyanok, akik figyelnek arra, hogy mit és hogyan mondanak...

      Zárógondolatként csak annyit, hogy előnézetben rettenethosszú lett ez a bejegyzés. Mai mondanivaló benne van. Aztán holnap is írok, ha a helyzet úgy hozza.

      Még mielőtt elfelejtem : mai ajánlat következik...